„Értem a Klubrádióban vitatkozó újságírókat, értem az LMP kezdeményezéséhez aláírásukkal csatlakozó MSZP-s és PM-es képviselőket. Értem, mert tehetetlennek érzik magukat a Fidesz cinikus hatalomgyakorlásával szemben, ahogy mind gátlástalanabbul építi a parlamenti kétharmadra alapozott – valójában azzal nem legitimált, alkotmányellenes, de ezt nem itt magyarázom meg – teljhatalmát, ahogy felszámolja a tulajdon biztonságát, újraosztja a piacokat, megbélyegzi és kirekeszti az elesetteket, megzsarolja és megsarcolja magyarok millióit, híveinek osztja újra a vagyonokat. Értem, hogy nem a szervezetileg mégis csak marginális Jobbikot, hanem a hatalmon levő Fideszt tekintik a fő veszélynek a magyar nép szabadságára nézve, és egyet is értek ebben. Értem, hogy azt keresik, hogyan lehet ezzel szemben sikeresen fellépni, hogyan lehetne élni a Fidesz-kormánnyal szemben a parlamenti ellenőrzés látszólag még létező formáival. Ezért „kivételesen” félretennék a demokratákat kötelező normát, miszerint nácikkal nincs együttműködés. Értem a motívumaikat, de tévesnek tartom a következtetésüket. Nem néznek szembe mai helyzetünk sajátosságaival. Én a továbbiakban előbb a szélsőjobbhoz való viszony magyarországi helyzetét vizsgálom, s ebből vonom le a következtetést, hogy miért tartom itt és most különösen fontosnak a Jobbikkal való bárminemű közös fellépés elutasítását. Utána térek vissza a Fidesz hatalomgyakorlásával szembeni fellépés nehézségeire.
Amióta a Jobbik 2009-ben bejutott az Európai Parlamentbe, és állandó szereplője lett a tévéműsoroknak, elindult az újnácik szalonképessé válása. Azzal, hogy erős frakcióval bekerültek az Országgyűlésbe is, a dolog új lendületet vett. A MIÉP-frakcióval annak idején az 1998 és 2002 közötti Fidesz-többség kifejezetten együttműködött a médiakuratóriumokban és a parlamenti munka napi gyakorlatában. Orbán már akkor is kifejezetten nyitottságot tanúsítva, a közös célokra hivatkozva válaszolgatott a MIÉP-nek, amit a szocialista-szabaddemokrata ellenzékkel sosem tett meg. Most, második miniszterelnöksége alatt is így tesz különbséget a Jobbik, illetve az MSZP szónokaihoz való viszonyában, ha napirend előtt vagy az azonnali kérdések órájában nekik válaszol. A »köz«-tévé a Jobbik politikusait sűrűn látja vendégül, és sokszor kifejezett megértéssel kezeli őket, eltérően az MSZP és a DK politikusaitól. Nem csoda, hiszen a Fidesz és a Jobbik között a politikai kérdések zömében csak fogalmazásbeli, modorbeli különbség van. Lényegében ugyanazt mondják a huszadik századi magyar történelemről, kiállnak a második világháborús magyar szerepvállalás mellett, együtt képviselik az agresszív sérelmi nacionalizmust. Együtt folytatnak hidegháborút az Európai Unió ellen, együtt állnak szemben a külföldi tőkével, együtt ostorozzák a bankokat, együtt tekintik rablásnak a korábbi privatizációt. Egyek általában az elesettek, különösen pedig a cigányok megvetésében, a dolgosnak tekintett magyar társadalomból való kirekesztésében, egyaránt meglovagolják a rasszista előítéleteket.”